A tanárok a kormányhoz fordultak 
Nagy port vert fel a miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének január elején közreadott, a kormányhoz címzett nyílt levele, amelyben a közoktatás (áldatlan) állapota ellen emelik fel szavukat. A levél tökéletesen rávilágít a pedagógusi életpályamodell, az új, központosított rendszer kirívó hibáira, amelyet mi, a benne élő (sínylődő) kis fogaskerekek nap mint nap valóban a bőrünkön tapasztalunk. Mindez belső probléma, amelyet igazából csak az ismerhet, aki részese ennek – a gyerekekhez, szülőkhöz maximum „csak” az jut el, hogy tanáraik terheltebbek, mint valaha. S akár még ez sem, hiszen bármennyi is a tennivaló, a vállunkon cipelt, egyre sokasodó feladat, az ember megrázza magát, mosolyt varázsol az arcára, mielőtt belép a tanterembe, az óráira ha törik, ha szakad, felkészül rendesen, a dolgozatokat időben kijavítja és teljes figyelemmel hallgatja diákjai gondjait-bajait.

Többé már nem mehetünk el szó nélkül a problémák mellett
Ami azonban már mindenki ügye, az a gyerekek sérülése ebben a rosszul működő rendszerben. Rendkívül fontosnak tartom, hogy végre kimondatott a jelenlegi oktatás két, igencsak messzire mutató problémája.

1. Kísérletezünk a gyerekekkel
„Egy-két-három éves reformok pedig nem léteznek! Azokat felelőtlen próbálgatásoknak tekinthetjük csak. Egy igazi reformnak van kifutása – eltart például egy gyermek iskolába lépésétől az érettségiig. Melyik korosztálynál valósult ez meg utoljára Magyarországon?” - teszi fel a nagyon is jogos kérdést a gimnázium tantestülete. „Van olyan gyerek, aki iskolai pályafutása alatt 6-8 újításhullámot is elszenved, persze a velük kísérletező pedagógusokkal együtt. Mert bizony a tanárnak is beletelik néhány évébe, hogy megtalálja annak legjobb módszerét, hogyan juttassa el az új ismeretanyagot a gyerekekhez. (...) Az oktatási rendszer minden változtatásával a gyerekekkel kísérletezünk!” - írják. Kemény szavak ezek, ám sajnos nagyon is igazak. Nemcsak gyógyszerkísérletek léteznek, nem csupán fizikai, bizonytalan kimenetelű behatásokkal árthatunk – a folyamatosan megújuló minőségű és változó mennyiségű tananyag, annak a tanulóévek alatt megvalósuló egysége (jelenleg inkább egyvelege), az iskolai keretek folytonos változása nemcsak azt eredményezi, hogy a gyerekek számára képlékennyé válnak a biztonságot jelentő határok, hanem azt is, hogy az újításokat „rajtuk próbálják ki” először, méghozzá úgy, hogy a következő tanévben talán már megint valami egészen máshoz kell hozzászokniuk. Semmi baj a reformokkal, és persze szükség is van rájuk – de átgondoltan, szakszerűen, hosszú távra tervezve, úgy, hogy legalább egy gyermek tanulóévei alatt kitartson a megalkotott rendszer.

2. Elvesszük a gyerekkorukat és magológépeket faragunk belőlük 
"A jelenlegi tananyagmennyiség elsajátítása már a legeslegjobb képességű tanulók határait is erősen feszegeti! Egy középiskolás átlagosan heti 35 órát tölt az iskolában, s ezekre fel is kell készülnie. A motivált tanulók elvesztik gyermekkorukat, sokaknál pedig pszichés problémák alakulnak ki. Hol a határ? A gyerek napja is 24 órából áll!" - hangzik a -szintén megalapozott- dörgedelem. 
A gyerekek túlterheléséről már írtam (Helló, suli, viszlát, gyermekkor), és szerintem is óriási probléma a diákokba belesulykolandó tananyag irdatlan mennyisége. Talán még emlékszünk, mi hányszor írtuk fel a füzetbe: Gyakorlás. Nos, a mai diákok vajmi kevésszer találkoznak ezzel az óracímmel. Új tananyag új tananyag hátán, elmélyítésre, megvitatásra nincs idő, haladni kell tovább. Mindennek az az eredménye, hogy amely tananyagból -és ezzel a jelenséggel rendre találkozom- még hónap elején hibátlan dolgozatot írnak, ugyanabból a két héttel későbbi felmérőben feltett kérdésnél gyakran már nulla(!) pontot érnek el. És ez -az elmélyítés hiányában elégtelen tudásszerzés- csak az egyik oldala a feszített tempónak. Ezenkívül még valami nagyon fontos is csorbát szenved: egy-egy témakör kapcsán nincs véleménycsere, elmarad a saját tapasztalatok felidézése, az egyéni meglátások megvitatása, a gondolatok felvetése. Ahogyan a nyílt levélben írják : „Gyerekeink tényanyag-hegyeket kénytelenek bemagolni, de önálló véleményt többségük vagy képtelen kialakítani, vagy nézetüket nem tudják megfogalmazni és logikusan érvelni mellette. (...) A gyerekeink, s így az ország jövője forog kockán! Vagy éppen az a cél, hogy a felnövekvő generáció már kérdezni se tudjon?”
Hiszem (de legalábbis hinni akarom), hogy nem ez a cél. Ám így kétségtelenül erre tartunk. Ha a gyerekeknek a tanórák keretén belül csak az új ismeretek elsajátítására és az elmúlt órai tananyag visszamondására nyílik lehetőségük, akkor a tanulóévek egyik leglényegibb, sőt, megkockáztatom: legmélyebb értelmétől esnek el. Attól, hogy megtanuljanak kritikusan gondolkodni, kételkedni, saját álláspontot kiépíteni, utazásokat tegyenek saját belső világukba és kutató tekintettel fürkésszék az őket körülvevőt.

Valóban nagy a baj 
A Herman Ottó Gimnázium nyílt levele a belső szervezeti problémákon túl ezt is számon kéri a jelenlegi oktatási rendszertől. És ha abban az országban, ahol a tüntetések, sztrájkok mozgatórugója rendszerint a pénz, a pedagógusok -akiknek szintén nyomós okuk lenne a beteljesítetlen fizetési ígéretek miatt fellépni- valami teljesen másért emelik fel a szavukat, akkor immár letagadhatatlan: nagy baj van. A levéllel azonban elindult valami. Párbeszéd, és remélhetőleg ennek eredményeképpen a változás is. Mert égető szükség van rá. 

A nyílt levél teljes szövege és a felhíváshoz való csatlakozás lehetősége itt található.
A tanulók sem hallgatnak: a hermanos diákok levelükben álltak ki tanáraik mellett, a budapesti Teleki Blanka Gimnázium tanulóinak közleményében pedig a diákság követelései fogalmazódnak meg.