tanarszemmel

Érdekes látni, hogy a szokásoshoz képest mennyivel kevesebb poszt érkezik a „szabadság” hívószóra, főleg annak elsődleges jelentésére. Talán ez is emblematikus lenyomata egy társadalmi lélekállapotnak, egy olyan társadaloménak, amelynek szókincséből rég elveszett egy szó – tragikus módon éppen az, amelyik az identitása alapköve.

A szabadság.

Hiszen valaha ez adta -mindenféle értelemben- a gerincét. Minket arról lehetett megismerni, hogy nem tűrjük az igazságtalanságot, az elnyomást, az idegen gyeplőt. Ősi magyar virtussal nekimenni a többszörös túlerőnek is, nyakunkban a kötéllel még utoljára égre kiáltani a magunk igazát, bilincsbe verve is szavalni tovább a tiltott verseket, csak azért is, ha mindjárt az ingünkért is, ha mindjárt az életünkért is. Nem fogtuk be pörös szánkat, ez volt, amit sose tudtunk, akkor se, ha ellehetetlenítettek, kirúgtak, kitiltottak, elhurcoltak, bebörtönöztek, felnégyeltek érte. Nem és nem, az igazság bármi áron utat követelt magának, a magyar már csak ilyen, forróvérű, lánglelkű, konok fejű, égő tekintetű, és nem fogja be a pofáját.

Nem tudom, mikor kezdett el elveszni minden.

Az biztos, hogy az én szemem elé már megtépázott állapotában került, de még létezett (lélegzett).
Már magától értetődőnek vettük, hogy az orosz a kötelező nyelv, de zúzattak be még lapszámokat, mert mertünk olyat írni, amit nem lehetett.
Gyerekként is elindult bennem valamiféle szégyen. A történelem, irodalom órákon szenvedélyes szavakkal meséltek a magyar hősiességről, ám a költők dacos, számon kérő sorain, szabadságharcosok nemes áldozatain nevelkedett, büszke magyar gyerekszem értetlenül figyelte az idegen hatalomnak kijáró elvtársi csókokat, a hajbókoló, meghunyászkodó politikusi megnyilatkozásokat, a felnőttek sunyi félelmét, rezignált beletörődését. És nem egyszer elöntött a szégyen, amely mára aztán szépen lassan felnövekedett – mert felnevelték. De akkor még a szabadsággal fémjelzett magyar lélekben pislákolt valami, még felvillantotta a maga 89-ét.

Nem tudom, mikor szállt el belőle az élet.

Mikortól lettünk amolyan igazi, ha-meleg-a-sör-nekünk-úgy-is-jó-nemzet. Amelyik már csak legyint a nyilvánvaló korrupció, aljas hazugságok láttán, eltűr mindent úgy, hogy egyre kevésbé veszi észre, hogy eltűr. Sokat gondolkodtam, milyen példákat sorolhatnék, de szinte csak példák vannak és egyaránt súlyosak – a vérlázítónak ez már az a szintje, ahol kivételesen azért nincsenek szavak, mert a lélegzet akad el. És csak mélységes szomorúsággal nézem, ahogy minden a visszájára fordult: abban az országban, amely arról volt híres, hogy szembeszáll mindennel, ami bántja az igazságérzetét, most azok lehetnek pozícióban, akikre bárhol máshol börtön várna, és olyan dolgok történhetnek meg újra és újra, amelyekért bárhol máshol utcára mennének az emberek.

Itt, nálunk, meg lehet csinálni,

egyre többet és egyre büntetlenebbül, mi meg nézzük és már egyre kevésbé látjuk, ahogy fák, fákkal együtt világfa, világfának magyar ága, magyar ágnak szabadsága magyar által mind kivágva. Szégyenem és szomorúságom az a fajta mélység, ahol az ember már csak szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél, búcsúm Kemény István szavával szól: „édes hazám, szerettelek”.

Kemény István: Búcsúlevél 

Édes hazám, szerettelek, 
úgy tettél te is, mint aki szeret: 
a tankönyveid és a költőid is 
azt mondták, hű fiad legyek. 

Hű is voltam, fel is nőttem, 
cinikus ember se lett belőlem, 
csak depressziós, nehéz és elárult, 
bezárt cukorgyár a ködben. 

Őzek fáznak a szántáson 
vagy egy kisváros, alig látom. 
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy 
mi a fontos a világon. 

Hogyha néha belekezdtél, 
az se volt baj, hogy nem szerettél, 
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj, 
de egyszer csak öreg lettél. 

Gonosz lettél, vak és régi, 
egy elbutult idegen néni, 
aki gyűlöletbe burkolózva még 
ezer évig akar élni. 

Nem kértél, hogy mosdassalak, 
annyit se morogtál, hogy hagyjalak, 
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin, 
elárulni se hagytad magad. 

Az én teám közben elforr, 
nem vagyok az már, ki voltam egykor, 
az életem nagy happy end nélkül is 
véget érhet, mint egy verssor. 

Azt játszod, hogy nem is hallasz, 
túl nagy énfölöttem a hatalmad. 
Hozzád öregszem és belehalok, ha 
most téged el nem hagylak. 

Amíg élek, úton leszek: 
használni akarom a szívemet. 
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, 
édes hazám, szerettelek.