Vezessük be újra a körmöst? Netán egy tasli, tíz botütés? Mégis, hogy regulázza meg a tanár az ebadta kölykét?

Mi az istennel fegyelmezzek?
Tanár vagyok, ami annyit tesz, naponta több órán át fegyelmezek. Ne forogj hátra, ne ordibálj közbe, ne vonulj a terem túlsó végébe lekeverni egy maflást a társadnak, ne köpdösd a padszomszédod, vedd ki a lábad Pistike szájából.
Ezek után elmondok Petőfi életéből három mondatot, lecsapok a pad alatti titkos okostelóra, krétadarabot vadászok a padlón, amivel a hetes hanyagságának köszönhetően jobb híján írhatnék, majd folytatom az újabb rendbontók újbóli rendreutasítását. Akik nagyjából szemközt röhögnek, mert hát mit is csinálhatnék azon kívül, hogy tépem a szám, az idegeim.
Órai munkáért egyes? Elfér a többi között. Intő? Nyugodtan, úgyse olvassák el otthon. Kiküldés a tanóráról? Szuper, a folyosón úgyis kint van már pár nyolcadikos, majd azokkal jól elmarhulunk. Akkor mégis mi az istennel fegyelmezzek?

Verési jogot minden tanárnak!
Nádpálca kéne ide, kiskezitcsókolom. Meg körmös. Egy jó nagy tarkós a büdös kölkének, akkor megtudná, hol lakik a magyarok istene. Mi aztán nem mertünk így beszélni egy tanárral, olyan fegyelem volt, hogy a légy zümmögését hallani lehetett. A Raczkó tanár úr órái előtt sokan még rendesen össze is csinálták magukat, állt a sor a budi előtt, mintha ingyen szalonnát osztottak volna. Ezeknek a mai gyerekeknek már semmi se szent. Nádpálcát, favonalzót, verési jogot minden tanár kezébe!
Hogy hányszor hallottam én már mindezt... Akik pedig a „jótanácsokat” osztogatják, meg vannak győződve róla, hogy a tanárt csak a jogszabály tartja vissza, és gondolatban bizony nagyon is szeretne egy jó nagyot odasózni a nebulónak, aki óra közepén hosszú perceken át ordenárén káromkodik némi csulázgatással megfejelve, netán mindezt magának az oktatónak címezve.

Miért ilyen kezelhetetlenek a mai gyerekek?
Hát nem, nem szeretnék. Nem a jog fog vissza attól, hogy néhány jól irányzott pofonnal a gazdáját is a kellő irányba állítsam, hanem a tulajdon szemléletmódom. Mert abban hiszek, hogy a testi bántalmazás minden esetben mélységesen elítélendő, és mert azt gondolom, már csak azért sem megoldás, mivel a bajt nem itt kell keresni.
A mai gyerekek nem azért nehezebben kezelhetők, mert a tanár kezében nincs eszköz a fegyelmezésre. Azért (is, és hogy még miért, erről lesz majd szó) ilyenek, mert ők már egy teljesen más világba születtek bele, mint amelyikre az oktatási rendszerünket szabták. Gyakran hangoztatjuk, mennyivel több inger veszi őket körül már születésükkor, ám nem gondolunk bele ennek következményeibe (erről is bővebben a későbbiekben).
Az utóbbi évtizedekben rekordsebességgel száguldott előre a világ, miközben a tananyagok, a tanítási órák rendje, rendszere megmaradt. Nagyanyám a Toldit biflázta, anyám is, én is – és most a tanítványaim is. 45 percig kellett ülnöm az órán nekem, aki tévét csak hétvégenként nézhetett fekete-fehérben – és ennyit kell ülnie annak is, aki egyik kezével játékot tölt le, a másikkal csetel, miközben kedvenc sorozatát nézi. A tanár beszéddel, táblára írással tanított engem is, aki szabadidőmben a könyveken és a felnőttek elbeszélésein kívül másból nemigen okulhattam, és én is így tanítom azt, akinek ezernyi forrás áll már rendelkezésére.

Nádpálca helyett változásra lenne szükség 
Úgyhogy a "mivel fegyelmezzek?"-re a valódi válasz ez: a kérdésnek egyáltalán fel sem kéne merülnie. Olyan tananyag, olyan oktatási struktúra, olyan iskolai szokásrendszer kellene, amelyik illeszkedik a huszonegyedik századi tanulókhoz. Mert nem rosszabbak ők sem, csak egy új világ gyermekei, akikre ráerőltetünk egy idejétmúlt, kiszolgált, mára már rendkívül kis hatékonyságfokúvá aszalódott tanulási rendszert, amelyben naná, hogy fulladoznak, és naná, hogy feszegetik a kereteit. Szorítja őket.