tanarszemmel

Elvesszük a gyerekkorukat? Felesleges dolgokra tanítjuk őket? Megfosztjuk a valódi fejlődési lehetőségektől? Mindezek a kérdések joggal merülnek fel az "egész napos iskolák" rendszerében. 

Tanár vagyok, szülő vagyok - gyerek nem, és azt kell mondanom: szerencsére
Egyre több vád éri a jelenlegi oktatási rendszert a túlterhelés ügyében. Nemcsak tanár, hanem szülő is vagyok, így mindkét oldalról érzékelem a problémát, mert hogy probléma van, az immár nem tagadható. Előre leszögezem: a két minőség (tanári, szülői) nálam találkozik, és egyetlen pontban csúcsosodik ki: sajnálom a gyerekeket.

Többet dolgoznak, mint mi 
Mert azt gondolom, valóban túlterheljük őket. Azt már hagyjuk is, hogy 5-6 kg-os iskolatáskák cipelésével kezdődik a reggel. A reggel, ami korábban, jóval korábban indul, mint ahogy zsenge szervezetük üdvösnek találná. Mindezt nyeljük be, és csak innentől nézzük napjaikat:

• reggel 8-tól délután 4-ig az idejüket az iskolában töltik. Igaz, vannak óraközi szünetek, szabadidős foglalkozások ez idő alatt, de a felnőtt munkanapok kávézásai-pletyózásai szintúgy kitesznek ennyit, bátran mondhatjuk hát, hogy gyerekeink is letudják a 8 órás munkaidőt

• az elsajátítandó tananyagok értelméről, életkorukkal-fejlettségükkel való koherenciájukról most ne is essék szó (fog majd később), érjük be annyival, hogy tanulják, valódi érdeklődési körüktől távol is, amit kell: a munkaidőben, abban, amelyet a felnőttek java része azzal tölt, ami fontos számára, leköti vagy legalábbis affinitása van hozzá

• a feszített tanulási -mondjuk így:- munkaidő átlagban 8-13 óráig tart, tehát alsó hangon is egyhuzamban 5 órát „dolgoznak”, miközben csak a 10-15 perces szünetek adnak lehetőséget természetes emberi (és nem gyermeki!) szükségleteik kielégítésére

• a maradék 3 órából 1 óra szintén tanulás, a többi az ebédelés-sorakozás-teremrendezés idejét levonva gyakorlatilag „szabad”, amely szabadsággal kényszerközösségben, vagyis nem általuk választott emberek társaságában, szabályok betartásával, megfelelésekkel, pozícióküzdelmekkel fűszerezve élhetnek 

Kéretlen szerepkörben: a gyerekem kiképzőtisztje vagyok 
Mindezek után az iskolásnak felcsapott hazajön. Találkozik apuval, anyuval, játszana, gyerek lenne. De verstanulás kell, matekozás kell, üzenőfüzet kell, bepakolás kell. És már itt is a vacsoraidő, a pizsamaidő, a „nem mondom még egyszer, hogy menj fogat mosni”-idő. És a szülő azt veszi észre, hogy két órát töltött a gyerekével, amelynek java részében ordított, hogy tegye le a legót és készítse össze a füzeteit, többszöri enyhébb agyvérzést élt túl a 8x7 kérdésköre kapcsán, plüssfigurákat kobzott el, asztalhoz ültetett, beszámoltatott, ellenőrzött, megakadályozott és rendszabályozott, és épp csak: társ nem volt. Társ a játékban, a gyermekkorban, a közös életben. Felmentés vagy sem (ő egészen biztosan nem érzi annak): mindössze két órája volt. És ez csak a szülő szemszöge. Mi van a gyerekekkel? A játszani akaró, a játékból felnőtt létet tanuló gyerekekkel? Ők mit éreznek, nekik hogy telik a gyermekkoruk? Hol a megoldás?

Idomárok ketrecében 
Őszintén megmondom: nem tudom. Tanárként is, szülőként is tehetetlenséget érzek. Persze lázadok a magam, mit szépítsünk, donquijotei módján. Csak a végképp szükséges házi feladatokat adom fel (az önálló munkavégzés, a tanultak elmélyítése, gyakorlatban kipróbálása okán olykor elkerülhetetlen), őszi-téli-tavaszi szünetben akkor sem, ha a tanmenet megkövetelné (ha nekem jár a pihenés, nekik is), szülőként haladékokat kérek, házikat bojkottálok, családi okokra (horribile dictu: együtt legyünk!) hivatkozom, társasjátékok oltárán áldozok fel érdemjegyeket, de tudom, mindez csepp a tengerben. A tengerben, amely elnyel, az még csak hagyján, hogy bennünket, de: a gyermekeinket. Akik játékokban, önfeledt kacagásokban, véres kölyökküzdelmekben, felemelkedésekben és elbukásokban tanulnának meg szabadon gondolkodni, szeretni, embernek lenni, félni és élni. Nem hagy nyugodni az érzés, hogy mindezt ellopjuk tőlük. Hogy így nőnek fel nemzedékről nemzedékre. És hogy ebből mi lesz.

 Pistike órát zavar, verekszik, terrorizál - avagy az integráció csodái. Mi legyen a magatartászavaros tanulókkal, a gyengébb képességűekkel? Sajnos az igazi kérdés az is: mi legyen a többiekkel? 

A Pistikéket nem lehet megúszni
Minden osztálynak van egy (de inkább több) Pistikéje. Aki képtelen végigülni egy tanórát ordibálás, ide-odavándorlás, kötözködés, pofozkodás nélkül, nagy ívben tesz az érdemjegyeire, feladataira, magára a tanárra, aki elveszi az uzsonnát, gyomorba vág egy rossz nézésért (de leginkább a semmiért), előre megy az ebédlősorban, sípcsonton rúg, hajat cibál, torkon ragad, kigúnyol, megaláz.

Körülötte forog az osztály
Ezek a Pistikék az osztály avatatlan kiskirályai, teljhatalmú urai. Hol azért, mert kirívó viselkedésük kivívja a többiek csodálatát, hiszen aki így mer beszélni a tanárokkal, randalírozni az órán, nem fél az egyestől, az intőtől, az a legvagányabb. Hol meg azért, mert rettegnek tőle (nyilván a kivívott „tisztelet” is ebből táplálkozik, csak ezt a gyerekek még nem látják át), megkönnyebbülten sóhajtanak fel-össze, ha épp hiányzik, és azonmód ugrásra kész (lelki)állapotba helyezkednek, amint visszatér.

Diktatúra kicsiben
Egy nagyon emblematikus eset: egy mese dramatizálásának szereposztását sorsolással döntöttük el, a mi Pistikénk nem a főszerepet kapta. Menetrendszerűen jött is az őrjöngés, káromkodás, tankönyvcsapdosás, tolltartó-hajigálás, falrugdosás, gyűlölködés, füzettépés. Óra után a sorsolás győztese odajött hozzám, és ő, aki mérhetetlenül örült a szerencséjének, lelkes és büszke volt, hogy főhőst alakíthat, visszaadta a szerepét. Úgy, hogy Pistike nem őt rugdosta, nem fenyegette meg, (kivételesen) nem helyezte kilátásba egyik vagy másik testrészének a letépését. Egyszerűen csak a lényével, ismert előéletével-természetével uralkodott, félemlített meg. Nem használt sem tanári, sem szülői könyörgés, a gyerek nem volt hajlandó eljátszani a szerepet. Rettegett a következményektől.

Mindenki rosszul jár 
Hasonló esetek, Pistikék mindenhol vannak. A 2003-as törvénymódosítás ugyanis a sajátos nevelési igényű, illetve beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő tanulók integrált nevelését tette lehetővé. Pistike nem az ördögtől való, csak magatartászavara vagy szerényebb képességei (sokszor a kettő együtt) folytán eltér társaitól. Értem én, hogy ne bélyegezzünk meg senkit, de ha a húszkilós dobozok cipelését a meglett férfiakra, míg a könnyebbeket a kamaszfiúkra bízom, akkor én hátrányosan megkülönböztetek? És értem én, hogy egy szülőnek rendkívül nehéz elfogadni, hogy gyermekének fejlesztő-felzárkóztató környezetre van szüksége, de azontúl, hogy a büszkeségből, rosszul értelmezett szeretetből, makacsságból hagyományos osztálymodellbe tuszkolt Pistike elveszíti valódi esélyeit a fejlődésre, a többi szülőt is értem, akik valahogy nem kultiválják, ha csemetéjük kettészakadt fülcimpával állít haza.

Sokkal nagyobb a tét, mint gondolnánk
A legnagyobb baj azonban nem is ez: ennél jóval mélyrehatóbb és távolabbra mutatóbb károkat szenvednek el az osztály tagjai. Hogy csak a legalapvetőbbeket említsem:

• sérül a tanuláshoz való joguk, hiszen fegyelmezéssel megy el az óra jó része, így az elsajátítandó tananyagnak csupán töredékét kapják meg a pedagógustól, hogy a kiegészítő magyarázatról, játékos megközelítésekről, véleménycserékről, gondolat-ébresztésről már ne is beszéljek
• önfegyelmük, viselkedési kultúrájuk alatta marad a normál esetben elérhetőnek, hiszen ha Pistike megteheti azt, hogy az óra közepén táncra perdül a biosz szertár csontvázával, akkor néhány közbekiabálás, levelezgetés, padtárs-molesztálás már igazán kijár mindenkinek
• ​értékrendjük torzul, mivel hiába csak a megfélemlítés az alapja Pistike piedesztálra emelésének, kialakul egy „az a jó fej, aki fenegyerek” közmegegyezés, amelynek öntudatlanul is megfelelni próbálnak 

A szemem előtt mentek tönkre 
Az egyik volt osztályom több Pistikét is vitt a hátán. A (tehetetlen) szemem előtt zajlott a folyamatos változás: akik nemrég még csillogó tekintettel figyeltek a magyarázatra, könyvet kértek kölcsön, elkeseredtek, ha rossz jegyet kaptak, kis idő múlva szégyellték és próbálták elbagatellizálni a dicséreteket, a föld alá süllyedtek volna, ha olvasáson kapják őket, és már észre sem vették a mondataikba ékelt káromkodásokat. Nemcsak a tudásuk szenvedett csorbát, hiszen úgy ballagtak el, hogy a Pistikék regulázásával eltelő idő miatt felét sem tanítottam meg annak, amit kellett volna, lehetett volna és az elsajátítására is képesek lettek volna, de jellemfejlődésük is elmaradt a normál esetben várhatónál.

Még kimondani is szomorú:
nem az lesz belőlük, akik lehettek volna
Ne feledjük: a gyerekek nemcsak tanulni járnak az iskolába - személyiségük a közösségben formálódva változik, válik felnőtt életüket is meghatározóvá. A jövőjük itt és most alapozódik meg, és egész egyszerűen: nem olyan lesz, mint amilyen lehetett volna, mert sem azt a tudást, sem azt az építő környezetet nem kapták meg, amire szükség lett volna ahhoz, hogy kiteljesedjenek a bennük élő esélyek. Félreértés ne essék: ezeket a Pistikéket nem ítélem el/meg, mi több, ismerve hátterüket, problémáikat, törődés-vágyukat, látva bennük a kétségbeesett erőfeszítést, hogy fontosak legyenek másoknak, nagyon is szeretem őket. De szeretem a többi húszat is, és felelős vagyok a többi húszért is. Velük mi lesz?  

Vezessük be újra a körmöst? Netán egy tasli, tíz botütés? Mégis, hogy regulázza meg a tanár az ebadta kölykét?

Mi az istennel fegyelmezzek?
Tanár vagyok, ami annyit tesz, naponta több órán át fegyelmezek. Ne forogj hátra, ne ordibálj közbe, ne vonulj a terem túlsó végébe lekeverni egy maflást a társadnak, ne köpdösd a padszomszédod, vedd ki a lábad Pistike szájából.
Ezek után elmondok Petőfi életéből három mondatot, lecsapok a pad alatti titkos okostelóra, krétadarabot vadászok a padlón, amivel a hetes hanyagságának köszönhetően jobb híján írhatnék, majd folytatom az újabb rendbontók újbóli rendreutasítását. Akik nagyjából szemközt röhögnek, mert hát mit is csinálhatnék azon kívül, hogy tépem a szám, az idegeim.
Órai munkáért egyes? Elfér a többi között. Intő? Nyugodtan, úgyse olvassák el otthon. Kiküldés a tanóráról? Szuper, a folyosón úgyis kint van már pár nyolcadikos, majd azokkal jól elmarhulunk. Akkor mégis mi az istennel fegyelmezzek?

Verési jogot minden tanárnak!
Nádpálca kéne ide, kiskezitcsókolom. Meg körmös. Egy jó nagy tarkós a büdös kölkének, akkor megtudná, hol lakik a magyarok istene. Mi aztán nem mertünk így beszélni egy tanárral, olyan fegyelem volt, hogy a légy zümmögését hallani lehetett. A Raczkó tanár úr órái előtt sokan még rendesen össze is csinálták magukat, állt a sor a budi előtt, mintha ingyen szalonnát osztottak volna. Ezeknek a mai gyerekeknek már semmi se szent. Nádpálcát, favonalzót, verési jogot minden tanár kezébe!
Hogy hányszor hallottam én már mindezt... Akik pedig a „jótanácsokat” osztogatják, meg vannak győződve róla, hogy a tanárt csak a jogszabály tartja vissza, és gondolatban bizony nagyon is szeretne egy jó nagyot odasózni a nebulónak, aki óra közepén hosszú perceken át ordenárén káromkodik némi csulázgatással megfejelve, netán mindezt magának az oktatónak címezve.

Miért ilyen kezelhetetlenek a mai gyerekek?
Hát nem, nem szeretnék. Nem a jog fog vissza attól, hogy néhány jól irányzott pofonnal a gazdáját is a kellő irányba állítsam, hanem a tulajdon szemléletmódom. Mert abban hiszek, hogy a testi bántalmazás minden esetben mélységesen elítélendő, és mert azt gondolom, már csak azért sem megoldás, mivel a bajt nem itt kell keresni.
A mai gyerekek nem azért nehezebben kezelhetők, mert a tanár kezében nincs eszköz a fegyelmezésre. Azért (is, és hogy még miért, erről lesz majd szó) ilyenek, mert ők már egy teljesen más világba születtek bele, mint amelyikre az oktatási rendszerünket szabták. Gyakran hangoztatjuk, mennyivel több inger veszi őket körül már születésükkor, ám nem gondolunk bele ennek következményeibe (erről is bővebben a későbbiekben).
Az utóbbi évtizedekben rekordsebességgel száguldott előre a világ, miközben a tananyagok, a tanítási órák rendje, rendszere megmaradt. Nagyanyám a Toldit biflázta, anyám is, én is – és most a tanítványaim is. 45 percig kellett ülnöm az órán nekem, aki tévét csak hétvégenként nézhetett fekete-fehérben – és ennyit kell ülnie annak is, aki egyik kezével játékot tölt le, a másikkal csetel, miközben kedvenc sorozatát nézi. A tanár beszéddel, táblára írással tanított engem is, aki szabadidőmben a könyveken és a felnőttek elbeszélésein kívül másból nemigen okulhattam, és én is így tanítom azt, akinek ezernyi forrás áll már rendelkezésére.

Nádpálca helyett változásra lenne szükség 
Úgyhogy a "mivel fegyelmezzek?"-re a valódi válasz ez: a kérdésnek egyáltalán fel sem kéne merülnie. Olyan tananyag, olyan oktatási struktúra, olyan iskolai szokásrendszer kellene, amelyik illeszkedik a huszonegyedik századi tanulókhoz. Mert nem rosszabbak ők sem, csak egy új világ gyermekei, akikre ráerőltetünk egy idejétmúlt, kiszolgált, mára már rendkívül kis hatékonyságfokúvá aszalódott tanulási rendszert, amelyben naná, hogy fulladoznak, és naná, hogy feszegetik a kereteit. Szorítja őket.