Miért a szülő dolga a tanítás?

Az utóbbi időben az oktatás közügyből egyre inkább magánüggyé válik. Neked kell megoldanod, hogy a gyereked felkészülten menjen felvételizni, de akár azt is, hogy legalább az alapműveltség és alapkészségek birtokában legyen. Nem érted, miért a te dolgod ez? Én sem. 

különóra magántanár magánügy

Az iskola az alapvető műveltséget sem adja meg 
Szeretnéd, hogy a gyereked képben legyen a görög istenek, a magyarországi megyék, világhírű költők, közismert művészeti alkotások területén? Akkor tanítsd meg neki. Mert az iskolában nem fogja megtanulni. A félévi témazáróra még pöpecül felvázolja a második pun háború hadműveleteit, majd mikor januárban megtudja, hogy a családi telelés ezúttal az Alpokban lesz, extatikus állapotban hívja a barátait, hogy Amerikába utazik. Ugyanis ilyen tempóban, ilyen elsajátíthatatlanra duzzadt tananyagmennyiséggel, a gyakorló órák teljes kinyírásával voltaképpen teljesen lehetetlenné is vált számára, hogy tudást szerezzen. Megtanulja, persze, akár ötöst is ír belőle, de annyi. Kérdezd meg két hét múlva.
Márpedig neked van egy olyan hepped, hogy szeretnéd, ha a gyereked az alapműveltség elemeit birtokolná. Úgyhogy nagy levegőt veszel, és elkezded tanítani. Oktatófilmeket néztek, a fontosabb, már régen túlhaladott tananyagokat ismétlitek, szókártyákat gyártasz, könyveket kölcsönzöl, idővonalat eszkábálsz. Meg különórákra járatod.

különóra magántanár magánügy

Abból vizsgáztat, amit nem tanított meg
Mindez persze tényleg csak a te hepped. A felvételi azonban már nem, márpedig azt sem fogja tudni megírni úgy, ahogy kellene. Ugyanis azokat fogják számon kérni, amiket már rég elfelejtett. Olyan készségeket kell majd használnia, amelyek nem fejlődtek ki. Mert idő, gyakorlás hiányában nem fejlődhettek ki. A felvételi feladatsorai azonban ezekre építenek, így képtelen lesz őket jól teljesíteni. Hacsak... helyes. Hacsak nem járatod különórákra.

A különórák: fizetek amiatt, amit a már kifizetett elrontott
És ily módon előáll a faramuci, és egyre több szülő számára vérlázító helyzet, tudniillik hogy az adójukkal egy olyan oktatási rendszert tartanak fenn, amely mellett még kénytelenek különórákat fizetni, hogy kijavítsák mindazt, amit az általuk finanszírozott iskolarendszer elhibázott. Gyakorlatilag tehát egy olyan oktatási struktúrát pénzelnek, amely felállítja azokat a követelményeket, amelyeket viszont csak különórák igénybevételével tudnak teljesíteni. A rendszer, amelyet az adójukból fenntartanak, létrehoz egy olyan problémát, amelyet csak külön pénzösszegekkel, szülői otthon-tanítással, tehát idővel, energiával és anyagiakkal kell nekik, külön, magánúton megoldaniuk.

És egyre több szülő teszi fel az elkeseredett kérdéseket:

  • Miért az én dolgom, hogy a gyerekem felkészült legyen a felvételire?
  • Miért kell munka után vázlatokat körmölnöm, matekot magyaráznom, térképet böngésznem és úgy egészében véve tanárrá, de legalábbis napközissé avanzsálnom?
  • Miért nem tudja a már megtanult és alapvető dolgokat a gyerekem?
  • Miért kell különórákat fizetnem?
  • Miért akadozik még 5.-ben is a szorzóban, amikor anno mi már 2.-ban álmunkból felébresztve is daráltuk?
  • Miért kell tanulási segédanyagokat gyártanom, a lényeget kiemelnem, a feladatokat értelmeznem a számára, miért nem tudja magától?

… és így tovább, majd az egésznek a végén:

  • Miért járatom iskolába a gyerekem, ha ott „nem készítik fel az életre”, jórészt használhatatlan tudásanyagot sulykolnak belé, a felvételire rég nem tud már semmit és úgy egészében véve siralmas a valóban elsajátított tudásmennyiség?

különóra magántanár magánügy

Elmondom, miért: 

  • mert a tananyag elavult, nem veszi figyelembe a gyerekek életkori, valamint a 21. század sajátosságait

  • mert cserébe viszont rengeteg, tanóráról tanórára új és új anyagot kell venni, ömlik rájuk az információ, nincs bevésődés, csak ideiglenes elsajátítás (a dogáig még kitart, aztán elenyészik, akár a leghalványabb nyom nélkül)

  • mert a tananyag mennyisége miatt búcsút lehet mondani a dramatizálásnak, játékos feladatoknak, véleményütköztetésnek, vetélkedőknek, csoportmunkáknak – mindannak, amitől nemcsak élvezetes, de hatékony is az ismeret elsajátítása

  • mert nem elég, hogy rengeteget kell tanulni (ennek pszichés, fizikai következményei pedig egyre inkább láthatóvá válnak már a mostani generációkon), még tanulni sem tanítjuk meg őket, nem tudnak vázlatot írni, feladatot értelmezni, lényeget kiemelni, nem ismerik a memorizálás módszereit, ott állnak egymagukra hagyva a bődületes mennyiségű, nagyrészt érthetetlen, szaknyelven tankönyvbe foglalt tananyag előtt, és napi 10 (vagy még több) órákat birkóznak vele

  • mert ezen felül még az átadás módja is tőlük idegen jellegű, a digitális kor számtalan ingeréhez szokott elméjüknek szinte értelmezhetetlen a tábla-kréta keret, hallgatni a tananyaggal kényszerűen rohanó, így gyakorlatilag előadásokat tartó tanárokat (akik persze kétségbeesetten próbálják valahogy befogadhatóvá tenni, lecsenni a tananyagból, belecsempészni az élményt), füzettel-tollal a kezükben ülni és megfeszülten figyelni

Helyzet van: mindenki elégedetlen
Amíg ezek nem változnak, a gyereked oktatását magadnak kell megoldanod. Otthon tanítással, szülői magyarázatokkal, különórákkal – miközben már így is leterhelt. Az iskolarendszerbe ugyanis nemcsak az adódat fekteted, hanem a gyereked idejét (lassan már, amennyi időt a tanulás kíván, az egész gyerekkorát), energiáját, képességeit is. Egy olyan rendszerbe, amely képtelen azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket egyébként ő maga termelt ki (lásd vizsgakövetelmények). Azt gondolom, mindenki érzi, hogy változás kell. Olyan helyzet állt most elő, amilyen még nem volt: az oktatásban érintettek MINDEGYIKE rendkívül elégedetlen. A szülő, a pedagógus, a gyerek. Úgy hiszem, ez mindenképp el fogja indítani a változást, hiszen egyetlen olyan rendszer sem tartható fenn, amelynek minden egyes eleme a fenntartás ellen emel szót. A kérdés csak, hogy mikor, és hogy a te gyereked érintett lesz-e még akkor, vagy kénytelen lesz azzal a tudással felvértezve indulni az életbe, amelyet ebben a rendszerben sikerült neki megszereznie. Én remélem, hogy az elégedetlenség egyre erősebb hangjaival minél előbb elindul ez a változás, amit talán ott kellene kezdeni, hogy az oktatási döntéseket azok hozzák, a tananyagot azok állítsák össze, a tankönyveket azok írják meg, a változtatásokat azok javasolják, akik ma is nap mint nap, a tanterem falai között, a gyerekek élő, közvetlen környezetében létezve próbálják túlélni és túléletni velük azt a rendszert, amely helyett mindannyian tudják, hogy már régen valami más kellene, és akik ismerik, értik tanítványaik igényeit, tudják, hogy mit kellene és hogyan lehetne megtanítani nekik.

A te gyerekednek hogy telik a gyerekkora?
Mert ez így, ahogy most van, azt kell mondjam, mindenkinek csak károkat okoz. Leginkább a gyerekeknek. A tiédnek, az enyémnek, gyerekeknek, akiknek nincs választásuk, úgy vérteződnek fel az életre, ahogyan azt mi lehetővé tesszük nekik ezekben az években. És úgy veszítik el a motivációt, a tanulás és tudás örömképességét, szabad- és játékidejüket, marad felfedezetlenül a tehetségük és szenvednek el sérüléseket, ahogy azt az általunk biztosított rendszer generálja. A gyerekkorukról van szó, felnőttként majdan birtokolt képességeikről van szó, a gyerekeinkről van szó. Az enyém már 11 éves, 5 évet már így is elveszített. Mennyit fog még? És a tiéd? 

57 Tovább

Mi van már a mai gyerekekkel?!

Mi van már velük, hogy nem tisztelnek se istent, se embert?

Ezek a mai kölykök!
Ez elképesztő, skandalum, nem látok a felháborodástól, hová lett ez a világ, eszem elmegy a mai kölköktől! Nem tisztelnek azok se istent, se embert, a bokájukig lóg a gatyájuk, köpködnek, káromkodnak, asziszik, ők tojták a spanyolviaszt, jövőkép nuku, felelősségvállalás fasorba se, minden alájuk van tolva, ők meg még többet akarnak, magasról tesznek a szüleik fejére, natessék, itt van a híres liberális nevelés eredménye, meg lehet nézni! A mai szülők egyáltalán nem értik a feladatukat, alkalmatlan mind, nesze nekik, ehetik, amit főztek!

feladatBiztos, hogy csak a szülők a hibásak? 
Gondolom, ismerős szavak ezek. Én elég sokat hallom játszótér mellett lakó nagymamáktól, szülőire baktató nagypapáktól, zsörtölődő múzeumőröktől, elkeseredett táborvezetőktől, lakótelepi néniktől, bácsiktól. Noha megértem az okkal méltatlankodó hangokat, azért a szülői feladatok rosszul teljesítésénél jóval árnyaltabb a kép (azonkívül egy halk megjegyzés: ezt az annyira szidott szülőgenerációt vajon ki nevelte fel ilyen, gyerekvállalásra alkalmatlannak kikiáltott emberré...). A mai gyerekek nem(csak) az otthoni, esetlegesen rosszul kialakított szabályrendszerek miatt küzdenek viselkedésbeli nehézségekkel.

Ezért meg ezért ilyenek: 

  1. Egyelőre felmérhetetlenek a következményei annak, hogy a gyermekek egy digitális világba születnek bele. Az agyfejlődéstől megkezdve az információk befogadási módjáig mindenre kihat a virtuális élettér, amely számukra kicsi koruktól természetes közeg. A felnőttek már kifejlett gondolkodási mechanizmussal léptek be ide, ők itt fejlődnek ki, annak minden velejárójával.

  2. Már olvasni sem úgy olvasnak, ahogyan mi. Az internetes olvasási szokások eltérnek a hagyományos lapozásos elsajátítástól. Vajon ha már az olvasási mód is más, az oktatott tananyag befogadási módja miért lenne ugyanaz?

  3. Az idő felgyorsult. A mi gyerekkorunkban a hétfő csendes adásszünettel telt, eseménynek számított, ha gyerekműsor elé ülhettünk, a mai gyerekeket ért ingerek töredékét kaptuk. (És így is milyen stresszhatásokkal dúsított éveink voltak! A beilleszkedés nehézségei, a csoportharcok, az alkalmazkodás elsajátítása stb. Nekik mindez megvan - tetézve.) Nincs idejük megállni, rácsodálkozni egy fűszálra. Feldolgozni az aznap tanultakat (nemcsak a tananyagot!). Csoda, hogy pszichés problémákkal küzdenek? Hogy halálra unják magukat egy papír-toll-tábla ingerű tanórán? Hogy nehezen bírnak egy helyben ülni?feladat

  4. Cinikusabbá vált a világ. Bizony, mi magunk is „silányultunk”. Egy esküvő már nem akkora cucc, hiszen bármikor el lehet válni, ha nem tetszik. Nem adjuk meg a módját a dolgoknak, nincsenek ünnepélyes lánykérések, a húsvéti menüt gyorsan összedobjuk, a karácsonyi fa alját televásároljuk, a gyerek könyveit öntapadóssal gyorsan lehúzzuk, legyintgetünk a hollywoodi nagy szavakra, az első bicikliből rögtön 3 is van, seprőnyél meg apu persze egy se, és sorolhatnám. Elfáradt a lelkünk az ünnephez, az ideákhoz, a jelentőségekhez, ami a mi szüleinknek még sajátja volt, súlya volt a házasságnak, a szertartásoknak, a kereteknek. És nem értjük, a gyerek miért fütyül a kettes sorban haladásra, a tanóra előtti jelentésre, tartja nevetségesnek pl. az önfeláldozást, a hazaszeretet...

  5. … és a tudást. Mert azon a tájékon sem árt szétnézni, hogy hogyan állunk a tudás respektálásához. Akár fizetésekben, akár presztízsben. Anno még jelentett valamit egy egyetemi végzettség, ahogy a bekerülés is. A műveltség, a kifinomult beszédmód, valamely terület szakértő ismerete. Jelentett, mert pénzt jelentett. Boldogulási lehetőséget, ergo tekintélyt. Ma már tudjuk, örök szajkó, bárkiből lehet médiasztár vagy dúsgazdag vállalkozó. No és ugyan kikből nem lehet? Akik a tudományok felé fordulnak, na, belőlük aztán biztos nem. Akkor hát miért is olyan nagy szám az a tanulás?

  6. A mai szülők túlhajszoltak. Ahogy Ellen Goodman mondja: Ma az a normális, hogy felöltözöl olyan ruhákba, amiket azért veszel, hogy munkába járj, és átutazol a dugóban egy olyan autóban, amiért szintén fizetsz - hogy eljuss vele a munkába, amivel azt a pénzt keresed meg, amiből a ruhát és az autót veszed meg, és persze azt a házat, amit reggel otthagysz egész nap üresen, hogy dolgozz azért, hogy benne lakhass.

    Ezt az idősebb generáció tagjai nem ismerik. Sem a bizonytalanságot, hogy meddig lesz meg a munkahelyed, sem a mindennapi harcot, hogy megtartsd. Sem azt a fajta gyereknevelést, amit egy mai szülőnek teljesíteni kell(ene).feladat

  7. A mai gyerekek nevelése ugyanis jóval több energiát, figyelmet, törődést kíván. Egészen más ma egy kétévessel bánni, mint 20 évvel ezelőtt. A mai kétéves ugyanis hozzászokott, hogy a szeme kinyitásától megkezdve ingerek sokasága éri, amiből egyre több és több kell, hogy "stimulálva” legyen (gondoljunk csak bele a híradók képsorainak változásába. Minden ember egyre több ingerre vágyik, nemcsak a gyerekek – ma már véres filmkockák tudják ugyanazt, amit régen egyetlen bemondó elhangzó szavai). A gyerek a szülőtől ennek a megemelkedett ingerszintnek a kielégítését várja, és ez azontúl, hogy nem kis feladat, rengeteg konfliktussal is jár.

  8. Persze van igazságtartalma is a kritikáknak, és nem feledkezhetünk el a hiányzó szabályrendszerekről sem. Valóban sok szülő esik abba a hibába (talán saját gyermekkori korlátainak kompenzálásaként, talán a régi rendszerek valós hibáinak túl erős ellenpontozása révén), hogy a gyermeknek nem szab meg világos, egyértelmű, a gyerek hosszú távú érdekeit szolgáló szabályokat. Pedig ha letesznek bennünket egy beláthatatlan síkság kellős közepén, sokkal bizonytalanabbul érezzük magunkat, mint ha egy körbekerített rész egyik pontján állnánk. A gyerek is így van ezzel, a szabályok biztonságérzetet adnak neki, ismerős, otthonos területet jelentenek számukra az élet bármely szituációjában. A sokszor rosszul értelmezett megértő-nevelés hatására azonban a gyermek nemcsak azért viselkedik illetlenül, mert „otthon nem tanították meg neki”, hanem azért is, mert a szabályrendszer hiánya bizonytalan, szeretethiányos személyiséggé teszi, aki nem találja a helyét mások között.

De, mint mondtam, sokkal több van a problémák mögött az egyszerű szülői hiányosságoknál. A mai gyerekek egy rohanó, digitális világban nőnek fel, annyi ingert kapnak egy év alatt, mint mi egész gyerekkorunkban, a szüleiket alig látják, mindezt egy cinikussá vált, a tudás, a család presztízsét elveszítő környezetben, valamint egy változásokat nem követő, hagyományos, rugalmatlan ismeret-átadási rendszerben, ahol nem a kellő tudást nem a számukra befogadható módon közvetítik. A tudásszomj nem veszett el, csak átalakult, szeretetéhséggé, amit a túlhajszolt szülők egyre kevésbé képesek kielégíteni. Ezzel a bűntudattal és tehetetlenséggel, a munkájukkal kapcsolatban érzett bizonytalansággal, a több-lábon-állás kényszerével nevelnek olyan gyerekeket, akik már egészen mások és más erőfeszítéseket kívánnak. Szóval azért a sokszor jogosnak tűnő kritika akkor elveszíti a jogalapját, ha abból a szemszögből nézzük, hogy olyan kihívások közt dacoló embereknek szól, amilyenekben az ítélkezőknek sosem kellett helytállni. Igen, nem tagadható, probléma van és egyre nő. De hogy mi a gyökere, az bizony összetett dolog, és a fenti lista korántsem teljes – szeretnék is egy bővebbet összeállítani az esetleges kommentek segítségével. Írjátok meg, szerintetek Miért ilyenek a mai gyerekek, a számomra is relevánsnak tűnőkből pedig a következő bejegyzésben olvashatjátok az (esküszöm, nem ilyen bő lére eresztett, csupán felsorolásszerű) összeállítást.

41 Tovább

Segítség, bukott gyerek jön az osztályba!  

Mit él át a megbukott diák? "Megjavul" vajon vagy minden csak még rosszabb lesz? Van értelme egyáltalán a buktatásnak, és ha nincs, miért buktat mégis a tanár? 

Nagyon összetett és messzire mutató az iskolai érdemjegyek kérdésköre, egészen onnan, hogy az intelligenciatípusok közül melyeket értékeli (sajnálatosan keveset), azon át, hogy milyen skálán mozogjanak, egészen odáig, hogy szükség van-e rá egyáltalán. Most csupán a „bukásról”, a tanulók (de leginkább (szerencsés esetben...) szüleik) rémálmáról lesz szó. Meg a többi szülőéről, aki már jó előre sápítozik, jajistenem, bukott gyerek jön az osztályba, nem teccik tudni valahogy ezt megakadályozni? Más osztályba rakni? Továbbengedni? Kirakni a suliból? Hát nem. Jön, (lát és veszít), mindenki nyugoggyon le, nem lesz gond. (De lesz). 

bukás integráció BTM SNI osztályismétlés  bukás pszichológiája

A bukás pszichológiája 
A legnagyobb gond pedig éppen az érintett gyereké lesz. Az osztályismétlés ugyanis a következő lehetséges reakciókat hívhatja elő: 

1. Rájön, hogy eddigi tevékenysége bizony csúfos következményekhez vezetett, összekapja magát, és eredményesen zárja a tanévet. (Na ja, a legyek meg ezentúl előbb illedelmesen bekopognak. A tapasztalatok szerint ez elenyésző számú eset, a kutatások szerint meg még elenyészőbb. A többi pont már valósabb reakciókat tükröz). 
2. Újra az ötödikben ülni a tanuló számára mélységes kudarcot jelent, annak bizonyítékát, hogy ő kevesebbet ér, mint a többi, butább, bénább, semmire se jó, itt (és ez a legfontosabb!) senki se szereti 
3. A kisebbrendűségi érzés állandósult szorongást okoz, így a tanuló 
- vagy szótlan, mindenben bizonytalan, fel sem tételezi önmagáról, hogy képes lenne bármire is 
- vagy ennek leküzdésére nagyképű, kirívó viselkedést folytat, amivel elszigeteli magát a többiektől 
4. Kialakulhat a teljes feladás aspektusa, ilyenkor van az, hogy „csak az ötödikig jutott el” - számtalan esetben a diákok egyazon osztályt ismétlik a tankötelezettség végéig. Hogy miért? Mert amíg 30 kilométer választ el a szálláshelytől, addig nekivágunk az útnak, de ha 300, akkor lefekszünk éjszakázni az út mentén. És ő fejébe vette, hogy neki beláthatatlan messzeségben van az, ami a többieknek már otthon. 
5.  Az új osztálytársakkal szembeni szégyene vagy visszahúzódásba torkollik (nulla aktivitással és kishitűségből el sem kezdett dolgozatokkal párosulva) vagy épp ellenkezőleg, úgy idealizálja meg a bukását, hogy ő lesz az új fenegyerek. A népszerűség mellett azonban védjegyévé vált fegyelmezetlensége gúzsba köti: „muszáj” nem tanulnia, a tanórán tombolnia, a feladatokra vállrándítania. Eredmény? Mindkét esetben nagy eséllyel újabb bukás. 
Természetesen még hosszasan lehetne sorolni a fentiek különböző árnyalatait, de a lényeg, hogy az évismétlésre kötelezés nagyon nem tűnik nemhogy jó, semmilyen megoldásnak. 

bukás integráció BTM SNI osztályismétlés  bukás pszichológiája
És hogy én buktatok-e? Igen. 
Buktatok, mert muszáj. És nem azért buktatok, mert nem tudja teljesíteni a ketteshez elvárt szintet. Az csak egy dolog. Az integrált oktatás jegyében az SNI-s (sajátos nevelési igényű) tanulók számára sokszor rendkívül nehéz elsajátítani a tananyagot – ám egyrészt köszönhetően az iskolánkban remekül működő fejlesztő pedagógusi tevékenységnek meg tudják közelíteni, másrészt nyilvánvaló szorgalmuk, órai figyelmük, aktivitási próbálkozásaik révén kiérdemlik az elégséges teljesítményt. Más a helyzet azonban a BTM-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő) gyerekekkel, akiket épp a többiek miatt muszáj buktatni. Mert nem üzenhetem azt egy egész osztálynak, hogy lehet nem tanulni, dolgozatokat üresen vagy obszcén ábrákkal beadni, az egész órát végigbalhézni, a füzetbe nem írni, a könyvet nem kinyitni, el se hozni, feladatokat nem elkészíteni, és úgyis megvan a kettes. Nem tehetek mást, mint buktatok. Hogy ez kinek jó? Senkinek. A gyereknek a legkevésbé. Neki egyetlen kudarcélményt sem kéne átélnie, csak oly módon tanulnia, ahogyan az neki befogadható. Játékkal, sok-sok szünettel, kiemelt figyelemmel, rengeteg egyéni törődéssel. „Ha nem tudja úgy megtanulni, ahogy tanítod, tanítsd úgy, hogy megtanulja”. Csakhogy ez, ebben a rendszerben, nem lehetséges. És igen, megint az integráció ellen beszéltem. Uff. 

10 Tovább

Szégyen. Magyarnak lenni.

Érdekes látni, hogy a szokásoshoz képest mennyivel kevesebb poszt érkezik a „szabadság” hívószóra, főleg annak elsődleges jelentésére. Talán ez is emblematikus lenyomata egy társadalmi lélekállapotnak, egy olyan társadaloménak, amelynek szókincséből rég elveszett egy szó – tragikus módon éppen az, amelyik az identitása alapköve.

A szabadság.

szabadság

Hiszen valaha ez adta -mindenféle értelemben- a gerincét. Minket arról lehetett megismerni, hogy nem tűrjük az igazságtalanságot, az elnyomást, az idegen gyeplőt. Ősi magyar virtussal nekimenni a többszörös túlerőnek is, nyakunkban a kötéllel még utoljára égre kiáltani a magunk igazát, bilincsbe verve is szavalni tovább a tiltott verseket, csak azért is, ha mindjárt az ingünkért is, ha mindjárt az életünkért is. Nem fogtuk be pörös szánkat, ez volt, amit sose tudtunk, akkor se, ha ellehetetlenítettek, kirúgtak, kitiltottak, elhurcoltak, bebörtönöztek, felnégyeltek érte. Nem és nem, az igazság bármi áron utat követelt magának, a magyar már csak ilyen, forróvérű, lánglelkű, konok fejű, égő tekintetű, és nem fogja be a pofáját.

Nem tudom, mikor kezdett el elveszni minden.

szabadság

Az biztos, hogy az én szemem elé már megtépázott állapotában került, de még létezett (lélegzett).
Már magától értetődőnek vettük, hogy az orosz a kötelező nyelv, de zúzattak be még lapszámokat, mert mertünk olyat írni, amit nem lehetett.
Gyerekként is elindult bennem valamiféle szégyen. A történelem, irodalom órákon szenvedélyes szavakkal meséltek a magyar hősiességről, ám a költők dacos, számon kérő sorain, szabadságharcosok nemes áldozatain nevelkedett, büszke magyar gyerekszem értetlenül figyelte az idegen hatalomnak kijáró elvtársi csókokat, a hajbókoló, meghunyászkodó politikusi megnyilatkozásokat, a felnőttek sunyi félelmét, rezignált beletörődését. És nem egyszer elöntött a szégyen, amely mára aztán szépen lassan felnövekedett – mert felnevelték. De akkor még a szabadsággal fémjelzett magyar lélekben pislákolt valami, még felvillantotta a maga 89-ét.

Nem tudom, mikor szállt el belőle az élet.

Mikortól lettünk amolyan igazi, ha-meleg-a-sör-nekünk-úgy-is-jó-nemzet. Amelyik már csak legyint a nyilvánvaló korrupció, aljas hazugságok láttán, eltűr mindent úgy, hogy egyre kevésbé veszi észre, hogy eltűr. Sokat gondolkodtam, milyen példákat sorolhatnék, de szinte csak példák vannak és egyaránt súlyosak – a vérlázítónak ez már az a szintje, ahol kivételesen azért nincsenek szavak, mert a lélegzet akad el. És csak mélységes szomorúsággal nézem, ahogy minden a visszájára fordult: abban az országban, amely arról volt híres, hogy szembeszáll mindennel, ami bántja az igazságérzetét, most azok lehetnek pozícióban, akikre bárhol máshol börtön várna, és olyan dolgok történhetnek meg újra és újra, amelyekért bárhol máshol utcára mennének az emberek.

szabadság

Itt, nálunk, meg lehet csinálni,

egyre többet és egyre büntetlenebbül, mi meg nézzük és már egyre kevésbé látjuk, ahogy fák, fákkal együtt világfa, világfának magyar ága, magyar ágnak szabadsága magyar által mind kivágva. Szégyenem és szomorúságom az a fajta mélység, ahol az ember már csak szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél, búcsúm Kemény István szavával szól: „édes hazám, szerettelek”.

Kemény István: Búcsúlevél 

Édes hazám, szerettelek, 
úgy tettél te is, mint aki szeret: 
a tankönyveid és a költőid is 
azt mondták, hű fiad legyek. 

Hű is voltam, fel is nőttem, 
cinikus ember se lett belőlem, 
csak depressziós, nehéz és elárult, 
bezárt cukorgyár a ködben. 

Őzek fáznak a szántáson 
vagy egy kisváros, alig látom. 
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy 
mi a fontos a világon. 

Hogyha néha belekezdtél, 
az se volt baj, hogy nem szerettél, 
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj, 
de egyszer csak öreg lettél. 

Gonosz lettél, vak és régi, 
egy elbutult idegen néni, 
aki gyűlöletbe burkolózva még 
ezer évig akar élni. 

Nem kértél, hogy mosdassalak, 
annyit se morogtál, hogy hagyjalak, 
mint egy szőnyeg, feküdtél a semmin, 
elárulni se hagytad magad. 

Az én teám közben elforr, 
nem vagyok az már, ki voltam egykor, 
az életem nagy happy end nélkül is 
véget érhet, mint egy verssor. 

Azt játszod, hogy nem is hallasz, 
túl nagy énfölöttem a hatalmad. 
Hozzád öregszem és belehalok, ha 
most téged el nem hagylak. 

Amíg élek, úton leszek: 
használni akarom a szívemet. 
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, 
édes hazám, szerettelek. 

2 Tovább

Így érinti a te gyerekedet is a tanárlázadás

A tanárok a kormányhoz fordultak 
Nagy port vert fel a miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének január elején közreadott, a kormányhoz címzett nyílt levele, amelyben a közoktatás (áldatlan) állapota ellen emelik fel szavukat. A levél tökéletesen rávilágít a pedagógusi életpályamodell, az új, központosított rendszer kirívó hibáira, amelyet mi, a benne élő (sínylődő) kis fogaskerekek nap mint nap valóban a bőrünkön tapasztalunk. Mindez belső probléma, amelyet igazából csak az ismerhet, aki részese ennek – a gyerekekhez, szülőkhöz maximum „csak” az jut el, hogy tanáraik terheltebbek, mint valaha. S akár még ez sem, hiszen bármennyi is a tennivaló, a vállunkon cipelt, egyre sokasodó feladat, az ember megrázza magát, mosolyt varázsol az arcára, mielőtt belép a tanterembe, az óráira ha törik, ha szakad, felkészül rendesen, a dolgozatokat időben kijavítja és teljes figyelemmel hallgatja diákjai gondjait-bajait.

Többé már nem mehetünk el szó nélkül a problémák mellett
Ami azonban már mindenki ügye, az a gyerekek sérülése ebben a rosszul működő rendszerben. Rendkívül fontosnak tartom, hogy végre kimondatott a jelenlegi oktatás két, igencsak messzire mutató problémája.

1. Kísérletezünk a gyerekekkel
Egy-két-három éves reformok pedig nem léteznek! Azokat felelőtlen próbálgatásoknak tekinthetjük csak. Egy igazi reformnak van kifutása – eltart például egy gyermek iskolába lépésétől az érettségiig. Melyik korosztálynál valósult ez meg utoljára Magyarországon?” - teszi fel a nagyon is jogos kérdést a gimnázium tantestülete. „Van olyan gyerek, aki iskolai pályafutása alatt 6-8 újításhullámot is elszenved, persze a velük kísérletező pedagógusokkal együtt. Mert bizony a tanárnak is beletelik néhány évébe, hogy megtalálja annak legjobb módszerét, hogyan juttassa el az új ismeretanyagot a gyerekekhez. (...) Az oktatási rendszer minden változtatásával a gyerekekkel kísérletezünk!” - írják. Kemény szavak ezek, ám sajnos nagyon is igazak. Nemcsak gyógyszerkísérletek léteznek, nem csupán fizikai, bizonytalan kimenetelű behatásokkal árthatunk – a folyamatosan megújuló minőségű és változó mennyiségű tananyag, annak a tanulóévek alatt megvalósuló egysége (jelenleg inkább egyvelege), az iskolai keretek folytonos változása nemcsak azt eredményezi, hogy a gyerekek számára képlékennyé válnak a biztonságot jelentő határok, hanem azt is, hogy az újításokat „rajtuk próbálják ki” először, méghozzá úgy, hogy a következő tanévben talán már megint valami egészen máshoz kell hozzászokniuk. Semmi baj a reformokkal, és persze szükség is van rájuk – de átgondoltan, szakszerűen, hosszú távra tervezve, úgy, hogy legalább egy gyermek tanulóévei alatt kitartson a megalkotott rendszer.

2. Elvesszük a gyerekkorukat és magológépeket faragunk belőlük 
"A jelenlegi tananyagmennyiség elsajátítása már a legeslegjobb képességű tanulók határait is erősen feszegeti! Egy középiskolás átlagosan heti 35 órát tölt az iskolában, s ezekre fel is kell készülnie. A motivált tanulók elvesztik gyermekkorukat, sokaknál pedig pszichés problémák alakulnak ki. Hol a határ? A gyerek napja is 24 órából áll!" - hangzik a -szintén megalapozott- dörgedelem. 
A gyerekek túlterheléséről már írtam (Helló, suli, viszlát, gyermekkor), és szerintem is óriási probléma a diákokba belesulykolandó tananyag irdatlan mennyisége. Talán még emlékszünk, mi hányszor írtuk fel a füzetbe: Gyakorlás. Nos, a mai diákok vajmi kevésszer találkoznak ezzel az óracímmel. Új tananyag új tananyag hátán, elmélyítésre, megvitatásra nincs idő, haladni kell tovább. Mindennek az az eredménye, hogy amely tananyagból -és ezzel a jelenséggel rendre találkozom- még hónap elején hibátlan dolgozatot írnak, ugyanabból a két héttel későbbi felmérőben feltett kérdésnél gyakran már nulla(!) pontot érnek el. És ez -az elmélyítés hiányában elégtelen tudásszerzés- csak az egyik oldala a feszített tempónak. Ezenkívül még valami nagyon fontos is csorbát szenved: egy-egy témakör kapcsán nincs véleménycsere, elmarad a saját tapasztalatok felidézése, az egyéni meglátások megvitatása, a gondolatok felvetése. Ahogyan a nyílt levélben írják : „Gyerekeink tényanyag-hegyeket kénytelenek bemagolni, de önálló véleményt többségük vagy képtelen kialakítani, vagy nézetüket nem tudják megfogalmazni és logikusan érvelni mellette. (...) A gyerekeink, s így az ország jövője forog kockán! Vagy éppen az a cél, hogy a felnövekvő generáció már kérdezni se tudjon?”
Hiszem (de legalábbis hinni akarom), hogy nem ez a cél. Ám így kétségtelenül erre tartunk. Ha a gyerekeknek a tanórák keretén belül csak az új ismeretek elsajátítására és az elmúlt órai tananyag visszamondására nyílik lehetőségük, akkor a tanulóévek egyik leglényegibb, sőt, megkockáztatom: legmélyebb értelmétől esnek el. Attól, hogy megtanuljanak kritikusan gondolkodni, kételkedni, saját álláspontot kiépíteni, utazásokat tegyenek saját belső világukba és kutató tekintettel fürkésszék az őket körülvevőt.

Valóban nagy a baj 
A Herman Ottó Gimnázium nyílt levele a belső szervezeti problémákon túl ezt is számon kéri a jelenlegi oktatási rendszertől. És ha abban az országban, ahol a tüntetések, sztrájkok mozgatórugója rendszerint a pénz, a pedagógusok -akiknek szintén nyomós okuk lenne a beteljesítetlen fizetési ígéretek miatt fellépni- valami teljesen másért emelik fel a szavukat, akkor immár letagadhatatlan: nagy baj van. A levéllel azonban elindult valami. Párbeszéd, és remélhetőleg ennek eredményeképpen a változás is. Mert égető szükség van rá. 

A nyílt levél teljes szövege és a felhíváshoz való csatlakozás lehetősége itt található.
A tanulók sem hallgatnak: a hermanos diákok levelükben álltak ki tanáraik mellett, a budapesti Teleki Blanka Gimnázium tanulóinak közleményében pedig a diákság követelései fogalmazódnak meg. 

6 Tovább
«
12

tanarszemmel

blogavatar

Mindenről, ami ma az iskolában történik és sajnos nem történik.

Utolsó kommentek