Elvesszük a gyerekkorukat? Felesleges dolgokra tanítjuk őket? Megfosztjuk a valódi fejlődési lehetőségektől? Mindezek a kérdések joggal merülnek fel az "egész napos iskolák" rendszerében. 

Tanár vagyok, szülő vagyok - gyerek nem, és azt kell mondanom: szerencsére
Egyre több vád éri a jelenlegi oktatási rendszert a túlterhelés ügyében. Nemcsak tanár, hanem szülő is vagyok, így mindkét oldalról érzékelem a problémát, mert hogy probléma van, az immár nem tagadható. Előre leszögezem: a két minőség (tanári, szülői) nálam találkozik, és egyetlen pontban csúcsosodik ki: sajnálom a gyerekeket.

Többet dolgoznak, mint mi 
Mert azt gondolom, valóban túlterheljük őket. Azt már hagyjuk is, hogy 5-6 kg-os iskolatáskák cipelésével kezdődik a reggel. A reggel, ami korábban, jóval korábban indul, mint ahogy zsenge szervezetük üdvösnek találná. Mindezt nyeljük be, és csak innentől nézzük napjaikat:

  • reggel 8-tól délután 4-ig az idejüket az iskolában töltik. Igaz, vannak óraközi szünetek, szabadidős foglalkozások ez idő alatt, de a felnőtt munkanapok kávézásai-pletyózásai szintúgy kitesznek ennyit, bátran mondhatjuk hát, hogy gyerekeink is letudják a 8 órás munkaidőt

  • az elsajátítandó tananyagok értelméről, életkorukkal-fejlettségükkel való koherenciájukról most ne is essék szó (fog majd később), érjük be annyival, hogy tanulják, valódi érdeklődési körüktől távol is, amit kell: a munkaidőben, abban, amelyet a felnőttek java része azzal tölt, ami fontos számára, leköti vagy legalábbis affinitása van hozzá

  • a feszített tanulási -mondjuk így:- munkaidő átlagban 8-13 óráig tart, tehát alsó hangon is egyhuzamban 5 órát „dolgoznak”, miközben csak a 10-15 perces szünetek adnak lehetőséget természetes emberi (és nem gyermeki!) szükségleteik kielégítésére

  • a maradék 3 órából 1 óra szintén tanulás, a többi az ebédelés-sorakozás-teremrendezés idejét levonva gyakorlatilag „szabad”, amely szabadsággal kényszerközösségben, vagyis nem általuk választott emberek társaságában, szabályok betartásával, megfelelésekkel, pozícióküzdelmekkel fűszerezve élhetnek 

Kéretlen szerepkörben: a gyerekem kiképzőtisztje vagyok 
Mindezek után az iskolásnak felcsapott hazajön. Találkozik apuval, anyuval, játszana, gyerek lenne. De verstanulás kell, matekozás kell, üzenőfüzet kell, bepakolás kell. És már itt is a vacsoraidő, a pizsamaidő, a „nem mondom még egyszer, hogy menj fogat mosni”-idő. És a szülő azt veszi észre, hogy két órát töltött a gyerekével, amelynek java részében ordított, hogy tegye le a legót és készítse össze a füzeteit, többszöri enyhébb agyvérzést élt túl a 8x7 kérdésköre kapcsán, plüssfigurákat kobzott el, asztalhoz ültetett, beszámoltatott, ellenőrzött, megakadályozott és rendszabályozott, és épp csak: társ nem volt. Társ a játékban, a gyermekkorban, a közös életben. Felmentés vagy sem (ő egészen biztosan nem érzi annak): mindössze két órája volt. És ez csak a szülő szemszöge. Mi van a gyerekekkel? A játszani akaró, a játékból felnőtt létet tanuló gyerekekkel? Ők mit éreznek, nekik hogy telik a gyermekkoruk? Hol a megoldás?

Idomárok ketrecében 
Őszintén megmondom: nem tudom. Tanárként is, szülőként is tehetetlenséget érzek. Persze lázadok a magam, mit szépítsünk, donquijotei módján. Csak a végképp szükséges házi feladatokat adom fel (az önálló munkavégzés, a tanultak elmélyítése, gyakorlatban kipróbálása okán olykor elkerülhetetlen), őszi-téli-tavaszi szünetben akkor sem, ha a tanmenet megkövetelné (ha nekem jár a pihenés, nekik is), szülőként haladékokat kérek, házikat bojkottálok, családi okokra (horribile dictu: együtt legyünk!) hivatkozom, társasjátékok oltárán áldozok fel érdemjegyeket, de tudom, mindez csepp a tengerben. A tengerben, amely elnyel, az még csak hagyján, hogy bennünket, de: a gyermekeinket. Akik játékokban, önfeledt kacagásokban, véres kölyökküzdelmekben, felemelkedésekben és elbukásokban tanulnának meg szabadon gondolkodni, szeretni, embernek lenni, félni és élni. Nem hagy nyugodni az érzés, hogy mindezt ellopjuk tőlük. Hogy így nőnek fel nemzedékről nemzedékre. És hogy ebből mi lesz.